„Mikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.” 1Korinthus levél 13:11
Minden férfi, rendkívüli és átlagos, híres és elfeledett, egy megrázkódtatással és véresen lép be ebbe a világba, környezetét pedig egy gyermek szemén keresztül kezdi érzékelni. Azonban már zsenge korú gyermekként megtapasztalja férfi mivoltának kezdeteit.
Férfivá válásunk folyamatát azok a dolgok formálják, amikkel gyerekekként találjuk szembe magunkat. Férfiúi mivoltunkat apáink és kapcsolataink határozzák meg. Felnőttkorunk működési rendellenességeire is azoknak a férfiaknak a jelenléte – vagy hiánya – volt alakító hatással, akik nemzettek, s neveltek bennünket. Micsoda fájdalmas gyerekkori emlékek üldözték, kísértették a fiatal Adolf Hitlert? Milyen hatások érhették az ifjabb Martin Luther King életét, vagy Ábrahám Lincolnét? Miféle gyermekkori fájdalmak vagy álmok formálták Malcolm X és Mahatma Gandhi gondolatait?
Apáink hiánya egy kitörölhetetlen kérdést formálhat az elménkben, egy gyötrő gondolatot: Talán valami, amit én tettem, vagy valami, ami belőlem hiányzott, okozta az elmenetelét. Már egész korán megtanuljuk az elhallgatás, eltitkolás művészetét, mélyre temetve a fájdalmas kérdéseket és a velünk született érzékenységet, ami oly könnyen sebezhető. Elfojtjuk magunkban a természetes kreativitást, ami a kérdező, kutató elménk szintjéről ered, mivel folyamatosan azt kell hallanunk, hogy: „Fogd be a szád! Maradj már csendben! Nincs időm, hogy megint téged hallgassalak.”
Apáink jelentik számunkra a férfiúság első meghatározását és bemutatását. Sajnálatos módon apáink példája sokunkban azt eredményezte, hogy a férfiasságot a távolléttel, a felelőtlenséggel, a mogorva hallgatással, vagy az erőszakossággal azonosítjuk. Férfikorunk minden gyümölcse gyermekkorunkban gyökerezik – önértékelésünk, belső bizonyosságunk afelől, hogy kik is vagyunk valójában, nemiségünk, értékrendünk. Ezek mélyen gyökereznek korai emlékeink, tapasztalataink, viszonyulásaink, fogalmaink talajában.
Isten egy végtelenül kíváncsi elmét plántál minden kisgyermek és kamasz életébe. Ahogy haladnak előre a korban, sok gyerek a közömbösség és tudatlanság felé hajlik, míg mások a többieket gúnyoló és verekedő életre adják magukat, azután pedig a legtöbb gyerek és fiatal belekényszerül a 'kötelező oktatás' kereteibe, ami végül kioltja belőlük a tudás utáni természetes éhséget.
A fiatalok elméje szünet nélkül gyűjt be minden lehetséges információt, s közben folyamatosan fejlődik felfogóképességük. Mit gondolsz milyen emlékek vésődtek be azokba a zsidó gyermekekbe azon a napon, amikor a fiatal rabbi, Jézus, megdorgálta azokat a férfiakat, akik próbálták ezeket a kicsinyeket eltávolítani Tőle? Mi minden ment át az elméjükön, amikor e gyermekek hallották Őt: „Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket” (Márk evangéliuma 10:14). (Az angol fordítás szerint: Szenvedjétek el, bírjátok elviselni, hogy a kisgyermekek hozzám jönnek, és ne tiltsátok őket.) Mennyi élet és sors változott meg azon a napon az Ő kedves ölelése és feltétel nélküli szeretete által?!
Minden felnőtt férfiben ott lakozik ama kisgyermek, amelyik előtte járt. A férfikor a gyermekkorban gyökerezik, és a gondolatok nagy része, amik ma benned és bennem vannak, korai gyermekélményeinkből származnak. Ezeket a sorokat lehet, hogy szomorúsággal olvasod, ha egyike vagy azon ezreknek, akik önkéntelenül is visszahőkölnek ilyen szavaknak csupán a látásától is, mint Édesapa, Apa, Apu, Apuci. Ezek a fájdalmat és a hiányérzetet, a veszteséget idézik fel benned. .
