Édesanyám mindig nagyon odafigyelt, amikor beszéltem. Ma már értem, hogy édesanyám figyelme súlyt és méltóságot adott véleményemnek. Minden tette azt bizonyította számomra, hogy számítok, hogy vagyok valaki. Az ő törődő (és türelmes) odafigyelése olyan önbecsüléssel gazdagította gondolkodásom fejlődési folyamatát, ami azzal az üzenettel bírt számomra, hogy gondolataim fontosak. Függetlenül attól, hogy egyetértett-e azzal, amit mondtam, vagy nem, ami lelkesítő volt számomra az az, hogy (meg)hallgatott, hogy odafigyelt rám.
Jézus beszélt, amikor gyermek volt. A Lukács evangéliuma 2:46-47 szerint Jézus betért a templomba és öt napot ott töltött – hallgatta a Törvény legkiválóbb tanítóit, és beszélgetett velük, miközben még a kamaszkort is alig érte el! A Biblia azt mondja, hogy ezek a tudósok „elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein” (Lukács evangéliuma 2:47). (A szerző által használt angol, The Living Bible szerint: elképedtek az ő értelmén és feleletein.) Ha valakiről meg akarod tudni, hogy ki is valójában, hallgasd, hogy mit mond! „Mert a szívnek a teljességéből szól az ő szája” (Lukács 6:45). Jézus korán elkezdte tökéletesíteni önmaga kifejezésének művészetét, annyira, hogy korának legkiválóbb tudósai is hallgatták beszédét. Micsoda lökést kellett, hogy jelentsen ez önbecsülése számára! Gondolataink kifejezésének van valami köze elménk tisztántartásához és intellektusunk rejtekeinek rendbetételéhez.
Édesanyám azáltal, hogy odafigyelt gondolataim kinyilvánítására, serkentette kreativitásomat. Odafigyelése saját véleményem megbecsülését és értékelését hozta létre bennem – ami még ma is megvan. Attól tartok azonban, hogy a mai nyüzsgő világban a gyerekek tudják, hogy nem figyelünk rájuk, nem hallgatjuk meg őket, s ennek terhe növekszik.
Szomorú, de szüleink nagyon sokszor nem hallgattak meg bennünket. Ahogy mi sem mindig hallgatjuk meg saját gyermekeinket, vagy figyelünk oda egymásra. Ily módon fiatal férfiak mérges, feszültségekkel és haraggal teli nemzedékét neveltük fel. Ennek eredményeként belső haragjukat, mérgüket magukkal vitték olyan házasságokba, amikben – úgy hiszik – senki nem hallgatja meg őket. Ez az emésztő harag erőszak, befelé fordulás, perverziók, vagy leplezetlen önpusztítás formájában tör felszínre! Önbecsülésük és személyiségük épségét tönkretette, hogy egész életükben úgy érezték, jobb, ha befogják a szájukat. S megkötözött és betömött szájú foglyok módjára szenvednek a megbántottság és kétségbeesés rideg burkában.
Mint szülők, pásztorok és vezetők, gyakran érezzük magunkat kifacsarva, de mindenképpen szükséges, hogy tudjunk (meg)hallgatni, odafigyelni! Azok a férfiak, akik káromkodnak és átkozódnak, vagy akár erőszakosokká válnak, csupán nagyra nőtt hisztis kisfiúk, akik úgy érzik, hogy most már mindent szabad. Tehetetlen kudarc-kupacnak tekintik magukat, mert „az élet nem hajlandó figyelni rám!” .
Mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy képesek legyünk közölni gondolatainkat, és kifejezni hogyan érzünk. Jézus azt mondta: „Amik pedig a szájból jőnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert” (Máté evangéliuma 15:18). Ha van valami, ami rosszabb, mint a harag, a tehetetlenség érzése, és a többi negatív dolog, ami kijön belőlünk, azok olyan dolgok, amik nem jönnek ki! A gennyes, üszkösödő sebek veszedelmes sebek. Egy morajló vulkán veszélyes előjel, komoly, ünnepélyes figyelmeztetés a közelgő kitörésről, ami pusztítást hozhat minden élőre, amire ráhullik.
Sok férfi a közlés, kifejezés képességét már gyerekkorban elveszíti. Mint gyerkőcöknek, megmondják, hogy mi a 'megfelelő', 'elfogadható' magaviselet (vagy lehet, hogy csupán a nekik kényelmes?). „Csak ülj oda a sarokba és maradj csendben!” S most, mint felnőttek, érezzük megzabolázatlan felnőtt szenvedélyeink, tehetetlenségérzetünk, dühünk hömpölygését, ahogy átzúdul a bensőnkön, és – nem tudunk megszólalni. Nem tudjuk kifejezni, ami bennünk van. Már majdnem felrobbanunk, de nem merünk sírni, kiáltani! Túl nagy fájdalmaink vannak ahhoz, hogy nevessünk. Az egyetlen érzelem, aminek szabad utat engedünk, a harag! (Miért van az, hogy a harag, a düh az elsődleges érzelem, amit a férfiaknak tulajdonítanak?).
A dühös gyermek, aki egy kalapácsot felkapva a felejtés homályába aprítja játékát, hamarosan felnőtt férfivá válik, aki öklével veri a falat, és idő előtt sírba dönti feleségét. Nagyon gyakran az ilyen dühöt az gerjeszti, hogy képtelenek vagyunk szavakba önteni gondolatainkat. Egy férfi számára nagyon döntő, hogy érzelmeinek, tehetetlenségérzetének gőzét megfelelő szelepeken, biztonságosan engedje ki – mert ha nem, akkor elszabadul a pokol. Ez pedig senki másnak nem győzelem, csupán a férfilélek ellenségének.
Jézus beszélt, amikor gyermek volt. A Lukács evangéliuma 2:46-47 szerint Jézus betért a templomba és öt napot ott töltött – hallgatta a Törvény legkiválóbb tanítóit, és beszélgetett velük, miközben még a kamaszkort is alig érte el! A Biblia azt mondja, hogy ezek a tudósok „elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein” (Lukács evangéliuma 2:47). (A szerző által használt angol, The Living Bible szerint: elképedtek az ő értelmén és feleletein.) Ha valakiről meg akarod tudni, hogy ki is valójában, hallgasd, hogy mit mond! „Mert a szívnek a teljességéből szól az ő szája” (Lukács 6:45). Jézus korán elkezdte tökéletesíteni önmaga kifejezésének művészetét, annyira, hogy korának legkiválóbb tudósai is hallgatták beszédét. Micsoda lökést kellett, hogy jelentsen ez önbecsülése számára! Gondolataink kifejezésének van valami köze elménk tisztántartásához és intellektusunk rejtekeinek rendbetételéhez.
Édesanyám azáltal, hogy odafigyelt gondolataim kinyilvánítására, serkentette kreativitásomat. Odafigyelése saját véleményem megbecsülését és értékelését hozta létre bennem – ami még ma is megvan. Attól tartok azonban, hogy a mai nyüzsgő világban a gyerekek tudják, hogy nem figyelünk rájuk, nem hallgatjuk meg őket, s ennek terhe növekszik.
Szomorú, de szüleink nagyon sokszor nem hallgattak meg bennünket. Ahogy mi sem mindig hallgatjuk meg saját gyermekeinket, vagy figyelünk oda egymásra. Ily módon fiatal férfiak mérges, feszültségekkel és haraggal teli nemzedékét neveltük fel. Ennek eredményeként belső haragjukat, mérgüket magukkal vitték olyan házasságokba, amikben – úgy hiszik – senki nem hallgatja meg őket. Ez az emésztő harag erőszak, befelé fordulás, perverziók, vagy leplezetlen önpusztítás formájában tör felszínre! Önbecsülésük és személyiségük épségét tönkretette, hogy egész életükben úgy érezték, jobb, ha befogják a szájukat. S megkötözött és betömött szájú foglyok módjára szenvednek a megbántottság és kétségbeesés rideg burkában.
Mint szülők, pásztorok és vezetők, gyakran érezzük magunkat kifacsarva, de mindenképpen szükséges, hogy tudjunk (meg)hallgatni, odafigyelni! Azok a férfiak, akik káromkodnak és átkozódnak, vagy akár erőszakosokká válnak, csupán nagyra nőtt hisztis kisfiúk, akik úgy érzik, hogy most már mindent szabad. Tehetetlen kudarc-kupacnak tekintik magukat, mert „az élet nem hajlandó figyelni rám!” .
„Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint egy gyermek” (1Korinthus 13:11, angolból ford.)
Mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy képesek legyünk közölni gondolatainkat, és kifejezni hogyan érzünk. Jézus azt mondta: „Amik pedig a szájból jőnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert” (Máté evangéliuma 15:18). Ha van valami, ami rosszabb, mint a harag, a tehetetlenség érzése, és a többi negatív dolog, ami kijön belőlünk, azok olyan dolgok, amik nem jönnek ki! A gennyes, üszkösödő sebek veszedelmes sebek. Egy morajló vulkán veszélyes előjel, komoly, ünnepélyes figyelmeztetés a közelgő kitörésről, ami pusztítást hozhat minden élőre, amire ráhullik.
Sok férfi a közlés, kifejezés képességét már gyerekkorban elveszíti. Mint gyerkőcöknek, megmondják, hogy mi a 'megfelelő', 'elfogadható' magaviselet (vagy lehet, hogy csupán a nekik kényelmes?). „Csak ülj oda a sarokba és maradj csendben!” S most, mint felnőttek, érezzük megzabolázatlan felnőtt szenvedélyeink, tehetetlenségérzetünk, dühünk hömpölygését, ahogy átzúdul a bensőnkön, és – nem tudunk megszólalni. Nem tudjuk kifejezni, ami bennünk van. Már majdnem felrobbanunk, de nem merünk sírni, kiáltani! Túl nagy fájdalmaink vannak ahhoz, hogy nevessünk. Az egyetlen érzelem, aminek szabad utat engedünk, a harag! (Miért van az, hogy a harag, a düh az elsődleges érzelem, amit a férfiaknak tulajdonítanak?).
A dühös gyermek, aki egy kalapácsot felkapva a felejtés homályába aprítja játékát, hamarosan felnőtt férfivá válik, aki öklével veri a falat, és idő előtt sírba dönti feleségét. Nagyon gyakran az ilyen dühöt az gerjeszti, hogy képtelenek vagyunk szavakba önteni gondolatainkat. Egy férfi számára nagyon döntő, hogy érzelmeinek, tehetetlenségérzetének gőzét megfelelő szelepeken, biztonságosan engedje ki – mert ha nem, akkor elszabadul a pokol. Ez pedig senki másnak nem győzelem, csupán a férfilélek ellenségének.
